Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki, mint minden kislány, szerette az ékszereket. Gyöngyöt fűzött, alkotott.
Telt-múlt az idő, a kislány cseperedett.
Kitalálta, hogy fodrász lesz, de mivel a családjában többen választották ezt a pályát, ismerték az árnyoldalait, így a kislány elbizonytalanodott. Úgy döntött, mégsem ezt a pályát választja.
Érdeklődött a kozmetikusi pálya iránt is, de senki nem biztatta. Ékszerészek munkája is nagyon vonzotta, hiszen szerette az ékszereket, ám sajnos itt is a szakma nehézségeit emelték ki, s mivel egy fiatal elég bizonytalan, s útmutatásra vágyik, ezt is elvetette. Talán ő sem tudta igazán, mi szeretne lenni, ha nagy lesz.
Aztán muszáj volt valamerre elindulni, így megtanult sok hasznos dolgot, idegen nyelveket, informatikát, jogot, protokollt és mindent, amit egy irodában tudni kell (meg sok fölöslegeset is…). Elhelyezkedett ezen a területen, de nem érezte igazán jól magát a szakmájában.
Jó néhány év után más ötlete támadt. Valahogy visszagondolva a fiatalabb éveire, többször összetalálkozott a jelnyelvvel, jelnyelvhasználókkal. Mivel nagyon tetszett neki ez a fajta kommunikáció, és a szociális érzékenység magja régóta ott lapult benne elültetve, így elhatározta, megtanul kommunikálni a hallássérültekkel. Ez az érdeklődés a mai napig fennmaradt, de mindig is érezte, hogy valahogy nem erre hivatott igazán. Szép és nemes feladat a tolmácsolás, de mégsem az, amit minden nap szívesen, kedvvel és kellő odaadással tudna végezni.
Végiggondolta az életét. Vannak nehézségek, mint mindenkinek, tornyosulnak, mint mindenkinek, megoldhatatlannak tűnnek, mint mindenkinek. Miért legyek én olyan, mint mindenki??? – tette föl magának a kérdést.
Hozott egy döntést. Egy fontos döntést. Saját időbeosztással, családja érdekeit figyelembe véve, és nem utolsó sorban egy csöppnyi önzéssel, a saját igényeit előtérbe helyezve, vállalkozásba kezdett.
Mint tudjuk, egy család legfontosabb mozgatórugója az anya. Ha az anyában megvan a harmónia – mind testileg, mind lelkileg –, akkor lehet a család is kiegyensúlyozott, boldog.
Tehát először önmagát kellett rendbe tennie. A tükörbe nézett, és megkérdezte magától: Milyen munka tenne engem boldoggá?
A válasz ott volt a szeme előtt. A pályaválasztási időszakaira visszavezetve a kulcsszó a kreativitás. Mindig ez vonzotta! Évek óta drótból hajlított ékszereket készített hobbi szinten. Miért ne lehetne a hobbija a munkája?
Amikor ott van a kezedben az anyag, alakítod, megformálod, a szemed előtt bontakozik ki belőle valami szépséges, egy alkotás… kevés ehhez fogható érzés van. Nem kell, hogy nemes anyag legyen, a lényeg az alkotás öröme. Az, hogy létrehozok valamit, ami elégedettséggel tölt el. Ha pedig másnak is tetszik, az már csak hab a tortán!
Fehérváry Zsuzsanna